Manapság észrevehetően csökkent a színházak közönségének létszáma. Magyarázható ez a felnövő nemzedék együgyűségével. Az emberek olyan mértékben való leterheltségével, hogy egy fárasztó munkanap után már nincs se fizikai, se mentális kapacitás egy -viszonylag- rövid darab megtekintésére. Lehet törni agyunkat, hogy hova halad ez a világ, de egy biztos. A színház, az a kikapcsolódás és az elgondolkodtatás egybeöltésének a helyszíne. Ha ebből nincs meg a szórakoztató része, akkor a kacagni vágyó közönség tűník el a nézőtérről. Ha viszont egy előadás utáni hazatartó esti séta közben nem gondolkodhatunk a darab mélyebb értelmén, akkor a "filozófusok" hagyják el ülőhelyeiket.
Ahhoz, hogy a színház e két kulcsfunkciója működjön, lenyűgözően logikus ötlet a groteszk ábrázolásmód íróinak novelláit megjeleníteni a perketten.
Ilyen esetben Örkény István lehet az egyik legtökéletesebb szerző, aki csak szóba jöhet.
A "Kulcskeresők" című színdarab egy szerencsés évadnyitó előadás, hiszen egy helyen játszódik, kevés szereplővel, de ezt az egyszerűségét tekintve, annál inkább kedvünk támad kibontakoztatni az értelmi lényegét, ami nagy valószínűséggel nem a szövegkönyben rejlik, nem az adott cselekvések foglalják magába, hanem pont az, amit lényegében nem mutatnak be nekünk.
Az előadóművészek pompásan és részletesen ábrázolták a cselekményt, de a legfontosabb, hogy közben sikerült behomályosítani a történéseket, pontosabban a repülő leszállásának történetét. Persze, meghallottunk a pilóta, a főszereplő beszámolóját, és amikor már elhitették velünk, hogy nagyjából minden rendben volt, akkor tapasztalhattuk meg az elégedetlenkedő utasok véleményeinek fragmenseit. Itt vonhatunk párhuzamot. Az emocionálisan felpezsgett nép túlozza és dramatizálja a földetérés körülményeit, vagy a repülőgépvezető stresszes állapota hatására vallja az érkezést belesetmentesnek és -végül is- szerencsésnek?
Erre mindenki csak a személyes megtekintés élményének bódulatában keresheti a választ, és érdemes is feltenni ezt a kérdést! 
Alexandra Egri-Bojko