Hosszú idő után először láthatunk Szolnokon, ahol egy rendhagyó helyszínen a Damjanich Múzeum udvarán mutattátok be a Csapodár Madárka című előadást Csiszár Imre rendezésében, melynek a főszerepét játszod. Milyen volt a munkafolyamat? Milyen érzés volt újra a 4-es út felé venni az irányt Budapestről?

Úgy éltem meg, hogy egy kicsit újra hazajöttem… A kapcsolatom természetesen soha nem szakadt meg Szolnokkal, meg-megjelentem nyári vendégjáték, nagyszínpadi bérletes előadás vagy szilveszteri TV gála kapcsán is néha. De az a megtisztelő felkérés, ami az új direkciótól érkezett, elsőre meglepett. Barabás Botond már akkor felhívott, amikor még csak aspirált a pozícióra és pályázatának benyújtása előtt állt, hogy amennyiben ő tervezheti újra a szolnoki színházi életet, számíthat-e rám. Megható volt a bizalma, természetesen azonnal igent mondtam és örömmel jöttem „haza”!

Hogy látod, mi változott Szolnokon mióta utoljára a Szigligetiben játszottál?

A Szigligeti változik éppen és már nagyon várom, hogy magam is beléphessek ebbe az általam szeretett épületbe, ami most újjászületik! A „Vesztegzár a Grand Hotelben” című zenés rendezésem még az Aba-Novákban fog megvalósulni, számomra is új ez a helyzet.

Milyen emlékeket őrzöl Szolnokról?

Alaposan, sokat és jó szájízzel dolgoztam - a társulati tagként itt töltött - négy évad alatt, le sem koptam a deszkákról…

Volt kedvenc partnered a Szigligeti Társulatából, akivel a legjobban szerettél játszani?

Nincs konkrétan egyvalaki, inkább a csapatot emelném ki: akik közül a mai napig itt vannak még sokan és inspiráló a helyzet, hogy a régi barátságunk alapjain külső szemként olyan színészi helyzetbe hozhassam őket, hogy legnagyobb formájukat futhassák! Például a Vangoldot játszó Mészáros István Pulher, akivel anno a Nemzetibe is együtt szerződtünk és emblematikusan szolnoki. Remélem élvezetes játék lesz!

Melyik volt a legemlékezetesebb szereped és a legemlékezetesebb pillanatod az itt töltött évek alatt? (Nekem -akkor még kislányként- a Bunbury -szerk.)

A Mágnás Miskától kezdve, A szentivánéji álom, vagy a Hegedűs a háztetőn - nagyon sok mindent játszhattam itt, de ha már a Bunburyt említetted: Rátóti Zoli rendezése 28 nap alatt készült el, ami kísértetiesen hasonlít a mostani, Csiszár Imre által vezetett próbafolyamat rövidségéhez. Ami annál intenzívebb, testet-lelket-embert próbáló feladat volt, fel kellett kötni a gatyát… De azt gondolom megérte, mert egy egészen unikális előadás született, olyan vásári komédia, ami elementárisan ősi és mégis ismerős ebben a modern világban is. Gyerekkoromban bohóc akartam lenni, hát mostanra sikerült…

A csapodár madárka (Vida Péter és Dósa Mátyás)

Milyen érzés, hogy ebben a városban tulajdonképpen mindenki szeret, és lassan 2 évtizede folyamatosan visszatérő kérdés, hogy mikor láthatnak a Szigligeti színpadán? Milyen pozitívumai és negatívumai vannak a vidéki színészi létnek szerinted?

Érzem és tapasztalom a szeretetet; anyósomék kapcsán mindig üzennek a kedves színházbarátok, akik most újra lelkesen állítottak meg az utcán jártamban-keltemben. A vidéki színészi létben az a különleges plusz, hogy szinte családtaggá válik/válhat az ember, hogy ott és azoknak a nézőknek él. De minden színjátékosra igaz, hogy ha egy jó vetésforgóban (különböző műfajok között kalandozva; kisebb, közepes és abszolút főszerepeket is egyaránt elvive a hátán) képes a karaktereket megtölteni élettel: akkor a változatosság gyönyörködtet elv alapján nem fog belefásulni ebbe a nagyon hosszútávú pályába.

Mennyit és miben változott a színészi játékod (ha igen) mióta elszerződtél?

Egy természetes érési folyamat, ami minden színésszel és színésznővel történik, ahogy változik az évek múlásával, mint a jó bor: nemesül. Tudni kell ezt felismerni és megélni önmagunkban. Amit csodáltam az akkori idősebbekben itt a Szigligeti színpadán, estéről estére, hogy Törőcsik Marika, vagy Garas Dezső egy idő után már csupán „voltak”, a szó legnemesebb, legtisztább értelmében. Ennek a „levés”-nek súlya volt, mert ott volt mögötte egy pillantásban, levegővételben is az egész felépítmény, az addig eljátszott szerepek sokasága. Már nem játszották karikára magukat, mint fiatalon, kikerülve a Főiskoláról, amikor „oda nekik az oroszlánt is”! Remélem, azért továbbra sem veszek félvállról semmit, maximalizmusom nem csökkent és természetesen minden színpadi pillanatot saját lényemen átszűrve igyekszem megmutatni a maga teljes mélységében, függetlenül, hogy komikus, tragikus, vagy akár egyszerre mindkettőben érvényesülő szituációról is van szó. És ez a kicsit vándorcirkuszos, bohócos „Csapodár madárka” előadásra kifejezetten érvényes! A bohóc tragédiája szórakoztatja a nézőt: nevetünk azon, hogy neki fáj és ha a fájdalmát megélte száz százalékig, utána már kikacsinthat a nézőre (elidegenítés, ugye), hogy: Te is voltál már így öreg, nem?

Folyamatosan szinkronizálsz, a rádió és a televízió is az “otthonod”. Belekóstoltál már a műsorvezetésbe is, de ne felejtsük el, hogy idén rendezni is fogsz nálunk. Melyik “szerep” áll hozzád a legközelebb? melyik helyzetben érzed a legfelszabadultabbnak magad?

Én szeretem ezt az étlapot, amit a mi sokszínű szakmánk kínál! Az általad felsoroltak mind gyönyörködtetnek és igyekszem úgy alkotni, folyamatosan tanulva, és a maximumra törekedve, hogy közben megmaradjon az öröm, hogy, nahát, ez is megadatott, ebben is gyakorolhatom magam!

A nagyszínpadon idén öt bemutató lesz Szolnokon, melyek rendezői, -rajtad kívül- Szinetár Miklós, Székely Kriszta, Szurdi Miklós és Csiszár Imre. Milyen érzés ilyen illusztris társaságban bemutatkozni rendezőként?

Ez a névsor valóban zavarba ejtő, ugyanakkor felelősséggel és boldogsággal tölt el. Felemelő érzés! Annál inkább igyekszem őszintén önmagamat adni, hogy ez az édes teher ne nyomasszon, hanem felszabadítólag hasson majd a próbák során.

A lányodról és a fiadról is nagyon korán kiderült, hogy elképesztő tehetségesek, és ma már rutinosan mozognak a színpadon és a kamera előtt is. Tudod elfogulatlanul nézni, adott esetben kritizálni a munkájukat?

Igen, most már igen… Amikor Sára először állt színpadon, abból semmit nem láttam, mert a homlokomat az előttem levő szék támlájához szorítottam és az ájulás környékezett. Andi szólt, hogy felegyenesedhetsz, kiment a gyerek… Sára is (Sára pont itt Szolnokon a Hetényiben ), Bálint is beleszülettek ebbe a közegbe. Természetesen mozogtak benne, érdekelte őket, mit csinálnak a szüleik. És most a premier kapcsán csodálkoztak rájuk a szeretett kollégáim, mert tényleg a gyerekeken látszik, hogy múlik az idő… Kipróbálhatták – szerencséjükre -  sokféle műfajban magukat. Szabó Andival, a feleségemmel (akit szintén a Szigligeti Színháznak köszönhetek, mert itt ismertük meg egymást a Verebes rendezte Viktória nagyoperett alatt) nem tiltottuk tőlük ezt a szerelmetesen nehéz, de gyönyörű szakmát. És talán pont ezért nem efelé a pálya felé törekednek. De bármilyen területet választanak is, mi támogatjuk őket. Remélem ezek a kalandok, film, TV, rádió, szinkron, a játék öröme, a megélt pillanatok segítenek nekik, hogy teljesebb és mélyebb életet élhessenek!  

 B.N.