Teljes életet kellene élni

Színházunk január 31-én tartotta Thornton Wilder A mi kis városunk című színdarabjának bemutatóját.

Beszélgetésünk a rendezővel, Pataki Andrással a premier előtt készült. (fotó: Olvasópróba)

Amikor Balázs Péter igazgató úr felkérte Önt arra, hogy rendezze meg nálunk A mi kis városunk-at, azonnal igent mondott. Miért?

Három oka van.

 Az egyik az, hogy érdekes ez a mű. Látszólag arról szól, hogy milyenek vagyunk mi, milyen aranyosan élünk egy városban. Ez nosztalgiát ébreszthet az emberben: jaj, de jó, hogy másnak is unalmas az élete, nemcsak nekem. Vagy: más is helytelenül cselekszik, nem csupán én, más is hasonló hétköznapi problémákkal küzd és nem vagyok egyedül ezzel. Miközben ez a színdarab szerintem alapvetően ennek az ellenkezőjét sugallja. Meglátásom szerint pontosan azt, hogy nem így kellene élni, teljes életet kellene élni, önazonos életet kellene élni.

A másik ok az, hogy Wilder darabja egy korszakos formai kísérlet. Megújítja a színházi rendszert, olyan nyelvezetet alakít ki, amely előtte nem, vagy csak ritkán volt tetten érhető, utána viszont annál inkább.

Harmadszor nagyon nagy örömmel jöttem Szolnokra és a felkérés éppen arra az időszakra szólt, amikor néhány szabad héttel rendelkeztem, tehát szerencsés volt az együttállás, megtisztelő volt Balázs Péter felkérése.

Mitől lehet izgalmas egy előadás, amelyben nincs, vagy csak jelzésszerűen van díszlet, nincs kellék és még bonyodalom sincs a szó hagyományos értelmében?

Attól lehet izgalmas, hogy igaz. Attól, hogy a jelenhez képes szólni, hogy változtatni akar, hogy sodró lendületű, ötletes, egyedi.

Ebben a színdarabban nincs egyértelműen negatív karakter sem, aki gonosz lenne, aki bajt keverne.

Igen. A pokol felé vezető út is jószándékkal van kikövezve. Itt mindenki igyekszik jó és korrekt lenni, betartani a szabályokat. De azzal, hogy a saját életükben történtek-e a szereplőkkel valóban fontos dolgok, mindegyiküknek egyedül kell szembenézniük. Nem mindegy, hogy az előadás utolsó harmadában a temetőben várakozó holtak mire várnak. Alapvető kérdés, hogy mi volt az értelme az életüknek.

Ez a mű és az előadás sem akar ítéletet mondani semmiről és senkiről. Olyan kérdéseket vet fel, amelyeket – amennyiben a látottak a nézőt megérintik -, ő maga is feltehet magának. Aszklépiosz templomában Krisztus előtt a 4. században pszichológiai jellegű kezelésekre használták a színházat. A kedves beutalt kívülről nézett egy hétköznapinak tűnő eseményt, az adott probléma modellezését és használni tudta a látottakat a saját gondjai megoldására. A mi kis városunk jelenetei, története ezt a fajta munkát idézik. Ha a nézőkben létrejön egy analógia a megjelenített szituációsorok és a maga konkrét élményei között, akkor célt ér az előadás.

A kisvárosi élet ábrázolása már önmagában jó kiindulópont az összevetéshez nézőink számára, hiszen Szolnok sem hatalmas település. Ön pedig szintén jól tudja, mit jelent egy vidéki városban élni, mert Pápán nőtt fel.

Valóban, léteznek olyan jellegzetességek, amelyek minden ilyen településre igazak. Egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit, annyira csúnyákat nem lehet kiabálni egy futballmeccsen, mert lesznek kinn ismerősök, míg Budapesten ez a veszély nem fenyeget. A személyesség áthatja a hétköznapokat, lehet köszönni a boltosnak, sőt kell is és nem csak a boltban, hanem a buszon is, tehát az interperszonális hálózatnak egy kiteljesedettebb rendszerét tudja az ember megélni.

A szakmai célok eléréséhez persze lehet túl kicsi egy város, mint ahogy a darabban szereplő Simon Stimson számára is az. De a kisvárosi létnek nem a belterjesség a jellemzője, az előadás sem ilyen értelemben állít az ember elé tükröt. Úgy mutatunk a nézőknek – reményeim szerint elgondolkodtató - képeket, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy egy tanyán él valaki, falun vagy egy világvárosban. Egy ember teljes életet itt is ott is élhet. Megkockáztatom, hogy nekem kisvárosi emberként ez könnyebben megy, mint egy metropoliszban, ahol a helyemet nehezebben találnám meg.

Ön nagyon nyugodtan és szelíden rendez. Szinte nem is instruál, hanem inkább elemez, rávezeti a színészeket bizonyos ösvényekre. A szép szó erejében hisz?

Nem tudok másképp dolgozni. Nem szoktam felemelni a hangomat. Egy rendező nem attól lesz eredményes, illetve nem azzal segíti a művészi munkát, ha agresszív. Volt egy időszaka a magyar színháztörténetnek, amelyben a rendezőkben nagyon sok elfojtott frusztráció dolgozott. Ebben egyrészt szakmai, képességbéli hiányosságok játszottak szerepet, másrészt egy olyan történelmi átalakulási folyamat, amely szintén nem kedvezett a józan ész fényénél vizsgálódó ember számára. Ami engem illet, úgy gondolom, hogy egy előadás nem egy ordítva tomboló, hanem egy önazonos rendező munkája által lehet csak hiteles.

 "Thornton Wilder örököseinek az engedélyét a Hofra Kft. közvetítette."  www.hofra.hu) és a Thornton Wilder család honlapjának címét (www.thorntonwilder.com)