Mikor fordult meg először a fejedben, hogy jelmeztervező szeretnél lenni?
Már gimnáziumban elkezdtem foglalkozni a gondolattal. Gyerekszereplőkkel készítettem színdarabokat, amikhez saját kezűleg gyártottam díszleteket és jelmezeket. Sikerélményem volt ebben, hiszen meglepően látványos előadások lettek. Ezekből állítottam össze a Képzőművészeti Egyetemre a portfoliómat. Vágó Nelly és Szegő György, látva a lelkesedésemet, azonnal tanítványnak választottak engem.
Olyan energikus, szerény, mosolygós vagy, szinte hihetetlen, milyen gazdag és sikeres pálya áll már a hátad mögött. Mik voltak a legfontosabb állomásai?
Nagyon szeretem a munkámat, egy-egy sikeres tervezés lelki feltöltődést jelent számomra. Bár azt vallom, hogy legtöbbet mégis a kudarcokból tanul az ember. Szerencsére a pályám során ez utóbbiból viszonylag kevés jutott nekem. Úgy alakult az életem, hogy minden színházi háttér és kapcsolat nélkül, tisztán a magam erejéből és tehetségéből kellett megkapaszkodnom. Végigjártam a szamárlétrát, sok apróbb feladatot is elvállaltam, mert motivált a tapasztalatszerzés. Annak ellenére, hogy sosem szerettem volna görcsösen színházi tervező lenni, annyi pozitív visszajelzést kaptam, hogy mégis a pályán maradtam. Legnagyobb munkáim közé sorolnám a Társulat c. 2008-as televíziós sorozatot, melyben kb. 1300 jelmez volt. Ezt követte a 2008-as István a király. Vágó Nelly utódjaként tekintett rám a Madách Színház, mikor megbízott a Macskák c. produkció jelmezeinek tervezésével. Itt Szirtes Tamás mellett Seregi Lászlóval is dolgozhattam együtt. A rendezővel a közös munka folytatódott, hisz az elmúlt nyáron a Billy Elliot c. produkciónak is jelmeztervezője lehettem. Szente Vajkkal is sokadszorra dolgozom együtt, talán egyik legszebb közös sikerünk a Szolnoki Szigligeti Színházban bemutatott Hello, Dolly!
Vannak olyan produkciók, amelyekre nagyon szívesen emlékszel vissza vagy olyanok, amiket legszívesebben elfelejtenél?
Az aktuális produkciók mindig motiválnak. Tökéletes nincs, mert ez egy szubjektív terület, de törekszem a majdnem tökéletest elérni. Amennyiben ez mégsem sikerül - ami szerencsére ritka- akkor levonom a következtetéseket, és megpróbálom az így szerzett tapasztalatot a későbbiekben a magam javára fordítani.
Voltak olyan mesterek, akiknek különösen hálás vagy? Vannak olyan elődeid, akikre példaképként tekintesz?
Mindkét egyetemi tanáromnak hálás vagyok. Szegő György mellett tervezői szabadságot kaptam, a tanuló évek alatt semmiben nem korlátozott, hagyta, hogy végigvigyem az elképzeléseimet, hitt bennem. Vágó Nelly sokkal szigorúbb tanár volt, megkövetelte a pontos rajztudást, a képzőművészi igényességet. Fontosnak tartotta a jelmeztervek mellé leadott anyagmintákat, hiszen tudta, hogy a legszebb terv is megbukhat egy rossz anyagválasztással. Ami pedig nélkülözhetetlen ezen a pályán, az talán a kommunikáció. Ezt a képességet pedig otthonról hozom. Szerencsés vagyok, csodálatos szüleim vannak, akik támogatása miatt fejlődhettem és tanulhattam. Talán ezért tudok a mai napig türelmesen, szeretettel bánni az emberekkel.
A Te jelmezeidet számomra az teszi különlegessé, hogy miközben korhűek (ha az a követelmény), praktikusak és esztétikusak, minden darabon első pillantásra látszik, hogy bár van hétköznapi funkciója, nemcsak nadrág vagy kesztyű, hanem elemelkedik a valóságtól, műalkotás, egy nagy képbe harmonikusan illeszkedő részlet. Hol van az a határ, ameddig elmehetsz a stilizálásban ill. ameddig el kell menned, hogy a látvány akkorát üssön, amekkorát Nálad szokott és mégse vonja el a figyelmet a rendezésről?
A jelmez talán akkor nevezhető jó választásnak, ha funkcióját betölti, a színészt nem akadályozza, és csak annyira lehet észrevenni, amennyit az adott rendezés megkövetel. Ez nem egy olyan öncélú szakma, mint a divattervezés. Sokkal alázatosabbnak kell lenni, hogy csak annyira jelenjen meg a tervező, amennyi megengedhető. Mégsem panoptikumi munka. Ezt úgy értem, hogy nem feltétlenül kell a korhű szabásvonalakat alkalmazni, és arra törekedni, hogy reális valójában mutassunk be egy kort. Olyan trükkösen kell becsempészni a tervezői egyéniséget, hogy ne legyen zavaró, mégis egyedi lehessen. Ehhez ismerni kell a korok jellegzetességeit, a színész adottságait, a rendező ízlésvilágát és a darab jelmezes igényeit.
Előfordul, hogy kimagasló képzőművészek nemcsak a komplett látványt tervezik meg egy előadáshoz, hanem meg is rendezik azt. Benned felmerült valaha az, hogy rendezz is?
Nem szerettem volna soha rendezni. Nagyon bonyolult szakmának tartom, amit nehéz jól csinálni. Szerencsére boldog vagyok a magam területén.
Az előző évadban a Hello, Dolly!, most az Anconai szerelmesek, rövidesen a Süsü, a sárkány jelmezeit tervezed itt a színházunkban. Mi jut eszedbe először a Szigligeti Színházról, milyen kapcsolat fűz ide?
Itt kezdtem a pályámat, mint Vágó Nelly… Hozzá hasonlóan, magam is párszor elaludtam a szabászasztalon… Éjszaka tűzdeltem a jelmezekre a díszítéseket,hogy a varrónők reggel már nekiláthassanak a munkának. Nagyon szeretem Szolnokot, a szolnoki embereket. A színházban mindenki régi ismerős. Bár minden városban szeretettel fogadnak, de Szolnok mégis más… Legjobban talán a varroda áll közel a szívemhez. Velük akkor is dolgozom, ha nem szolnoki produkcióról van szó. Legutóbbi közös sikerünk a Shrek c. produkció volt. A Hello, Dolly! is azért sikerült számomra ilyen jól, mert jó kezekben voltak az álmaim. Nem mindegy, hogy kikkel vagyok körülvéve. Látva az Anconai szerelmesek készülő jelmezeit, bízom benne, hogy ezúttal sem lesz másképp. A Süsüt pedig nagyon várom, mert hiszek Jankovics Anna kreativitásában és a mese varázsában.